Mindenkinek vannak sémái, amelyek a velünk született temperamentumunk és főként – de nem kizárólag – a korai éveink során szerzett tapasztalataink kölcsönhatásából alakulnak ki. A sématerápia másik központi gondolata, hogy mindannyiunknak vannak alapvető érzelmi szükségletei – ilyen például a szeretet, a védelem, az autonómia vagy a gondoskodás és az elfogadás iránti igény. Ha ezek a szükségletek életünk kezdeti fázisában valamilyen okból nem tudnak kielégülni, az „sémák” kialakulásához vezet. A sémák olyan gondolat-, érzés-, emlék- és testi érzésminták, amelyek a gyermekkorban logikus alkalmazkodási reakciónak tűntek.
Egy példával illusztrálom, mit is jelent ez a gyakorlatban. Ha valaki alaptermészeténél fogva egy érzékeny, empatikus gyermek, aki számára kifejezetten fontos a másokhoz való kötődés, de egy érzelmileg távolságtartó családban nő fel, ahol a támogatást csak praktikus szinten tapasztalt, akkor könnyen kialakulhat nála az „érzelmi depriváció séma”. Az érzelmi depriváció séma magja az a meggyőződés, hogy az emberek nem elérhetőek érzelmileg támogató módon, ezért felesleges az érzelmi közelséget remélni. Ha gyerekként azt tapasztaltad, hogy mások nem mutatnak valódi érzelmi támogatást, akkor teljesen érthető, hogy ez a sémád szolgál majd sorvezetőként az emberi kapcsolatok bonyolult világában és egyfajta kiszámíthatóságot hoz az életedbe.
Miért van szükségem sématerápiára?
Felnőttként azonban ezek a sémák nem várt negatív következményekkel járhatnak. Azon kapod magad, hogy eltelt jó pár évtized, esetleg voltak hosszabb párkapcsolataid – akár az is lehet, hogy most sem vagy egyedülálló – mégis gyakran érzed magad magányosnak és nem tudsz másokat igazán közel engedni magadhoz. Bár a sémák eredeti célja a világ megértése és az abban való eligazodás segítése, felnőttkorban inkább hátráltatnak bennünket, mivel nem igazodnak a jelenlegi élethelyzeteinkhez.
A beaktiválódott séma úgy működik, mint egy szemüveg. Csak az aktuális „lencse” szűrőjén keresztül érzékeljük a körülöttünk lévő világot, a kapcsolatainkat és önmagunkat, ez pedig meghatározza a reakcióinkat is. Éppen ezért olyan nehéz egy objektív, külső szemlélő segítsége nélkül rálátni a saját sémáinkra és még nehezebb ezeket frissíteni.
